125 válasz erre a témára

[Miststalker]

 

A saját Sablonom középpontjában álltam, csak egy másodperc erejéig. Pillantást sem vetve rá, térdre rogytam és összegörnyedtem; szívverésem a dobhártyámat püfölte. Elködösült tekintettel lihegtem. Mindenem vadul reszketett. Megcsináltam, jutott el tudatomig a halovány gondolat. Történjen akármi, létezett egy Sablon. És el fog viselni minden csapást...

Roger Zelazny neve valószínűleg nem kavar túlságosan sok érzelmet errefelé, művei kevéssé ismertek mint kortársaié, és tízkönyves Amber sorozatából csak az első kettő kapott (igazán borzalmas) magyar fordítást. Ennek ellenére egy nagyon izgalmas és fantáziadús világot alkotott, ami egyes kisebb körökben örvend népszerűségnek, és készült a könyvekből hangoskönyv, DC képregény, és kocka nélküli szerepjáték is - Gary Gygax pedig kifejezetten ajánlja inspirációnak a könyveit, Tolkien és a többi nagy mellett.

Engem is valamikor magával ragadott (nem is tudom milyen úton-módon), és ezt szeretném ötvözni a késztetéssel, hogy kicsit lassabb, szelídebb vérmérsékletű fórumos kalandot indítsak.

A világ dióhéjban a következő módon épül fel: az egyetlen valós hely Amber, ami végtelen sok, végtelenül torz árnyékot vet. Ezek között van minden világ - a Föld, az a verzió ahol nem felejtettél el tegnap tejet venni, Csodaország, és minden más amit el tudsz képzelni. Amber királyi családja abszolút diszfunkcionális, olyan görög istenség módra, krónikus betegségük a köpönyegforgatás és sportjuk az ármánykodás, Oberon király egészséges libidójának hála pedig nem szűkölködnek családtagokban akin mindezt gyakorolni lehet. Különleges képességük az, hogy képesek Árnyak között járni, bármelyik világot meglátogatni. Mindeközben a Káosz és a Rend erői egymásnak feszülnek, de ez már más kérdés...
 
Hogy könnyebb dolgom legyen nekem is, meg a játékosoknak is, magát a játékot a sorozat egy alternatív jövőjében fogom lemesélni, ahol egy kicsit szabadabb kezet kapok, és emészthetőbb sebességgel tudom bemutatni a világot. Addig is bátram tudom ajánlani a ráhangolódást, ha valakit tud angolul, vagy elő tudja antikváriumozni a Valhalla Páholy remekművét!
 
A felütés a következő: hőseinket, akik különböző árnyékvilágokból érkeztek, egy helyre gyűjtik össze. Ők valami okból belementek ebbe a kis kényszervakációba: az állam fizet nekik valamennyit egy börtönkísérlet-szerűségért, ezzel törlesztik adósságukat valaki felé, vagy királyuk épp ezt parancsolja. Nem is sejtik, hogy a szívesség/kísérlet amit végig kell járniuk, hatalmat ad nekik, de egyben veszélyt is hoz rájuk...
 
Részvétel a következő módon: ebben a topigban, ha nincs más igény, csak a mesélés fog történni, és Telegrammon vagy Discordon beszéljük meg a részleteket (kérj meghívót PMben). Mindenki olyan karaktert hoz amilyet szeretne, olyan világból ami tetszik, de nyilván lesznek kitételek.
 
Játékosok eddig:

• Fhaalen - Salem, káoszbéli drider
• Cerbie - noir detektív
• Skunkie - ufókutató

[KekPafrany]

Ez a kedvencetek azóta is? Hajrá, jó kezdeményezés.

[Fálen]

Ez a kedvencetek azóta is? Hajrá, jó kezdeményezés.

 

Kb játszottunk kettő kalandot, majd öt (több?) év után ismét kedvet kaptunk. :3

[Miststalker]

Ez a kedvencetek azóta is? Hajrá, jó kezdeményezés.

 

Vissza-vissza térek rá, csak ritka amikor az energia és inspiráció megengedi. Nem egy egyértelmű dolog görög családi drámát mesélni a multiverzumban x3

[Cerbie]

A nevem Gyorsmancs Murgal. Csak egy gnoll vagyok Új-Chicago Alsóvárosából. Munkám: detektív. Szakterületem: olyanok felkutatása, akiket a társadalom elfelejtett. Vagy legalábbis megpróbált elfelejteni.

 

Nem mindig voltam alvárosi. Ugyan anyámat nem ismertem, apám a Felsővárosban nevelt fel. Valami nagy maffiózó volt, igazi nagykutya. Flancos ruhák, szép nők és drága borok. Sok-sok drága bor. Kiérdemelte a nevét - a mancsa gyorsan eljárt és gyakran. Úgy gondolta, ez az igazi gnoll neveltetés.

 

Lehettem volna jó tanuló, de nem akartam az lenni. Nagy darab hiénaként volt egy fajta reputációm, amit fent kellett tartanom. Sokat verekedtem, de legalább tiszteltek. Utólag belegondolva inkább féltek. Sok társam volt - a pokolba is, egy kész falkám - de nem voltak igazi barátaim.

 

Egyszer aztán apám egy rosszul sikerült üzlet után sokat ivott. Nagyon sokat. Mindketten meglepődtünk, mikor visszaütöttem. Akkor már nem volt visszaút. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy kihívjam a mentőket utána. Én megúsztam pár törött csonttal - ő azóta sem ébredt fel.

 

Az intézetben töltött idő alatt döntöttem el, hogy rendőr leszek. Röhejes, nem? Egy gnoll rendőr. Az akadémián az összes osztálytársam ember, elf, törpe - a szokásos. Az egyetlen hozzám kicsit is hasonló maga az oktató volt - egy minotaurusz. Szegény Smith őrnagy nem lenne büszke rám, ha látna.

 

A fizikai erőnlétemmel természetesen soha nem volt probléma. Ám amikor kiderült, hogy nyomozó akarok lenni, az általános tendencia a körbenevetés volt. Egy forrúfejú, agyatlan gnoll hogyan akar fej-munkát végezni? Végül csak félig volt igazuk.

 

Hazugság lenne azt mondani, hogy osztályelsőként végeztem. Soha nem voltam mágikusan tehetséges és ebben a szakmában az mindig jól jött. Egy-két osztyálytársam termszetesen szerencsébb volt nálam ilyen téren, így ők a legtöbb feladattal előnnyel indultak. De megfogadtam, hogy én is hű leszek a nevemhez - lövészetben nem volt nálam senki sem gyorsabb vagy pontosabb az évfolyamban.

 

Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjek - nincsenek tiszta zsaruk. A félork, aki mellé beosztottak, úgy gondolta, tökéletes partner leszek számára a kis mellék-üzleteiben. Szégyenkezve vallom be, hogy igaza volt. Először. Piti drogdílerek, áruk az asztal alatt, félredátumozott cuccok - a rendőri munka nem fizet elég jól ahhoz, hogy ne nézzünk félre egy kis extráért. Ez egészen addig ment, amíg nem találkoztunk az első mocsokkal, aki gyerekeket dolgoztatott. Nagy fejes volt ő is, a társam biztosított róla, hogy jól fog fizetni. Egészen addig bírtam, amíg az első pofon el nem csattant. A lány talán 15 sem volt még.

 

Aznap egy második gyerek verőt küldtem a korházba.

 

Rendőri túlkapás. Ez volt a kifogás amivel leszereltek mindössze egy év után. A legtöbben örültek, hogy megszabadulhattak tőlem. Őszintén szóval, nem lepődtem meg. Sőt, fel voltam készülve.

 

A kis pénzből, amit összekuporgadtam, vettem egy lakást-és-irodát az Alsóvárosban. A klienseim nagyrészt aggódó férjek és feleségek és az őket megcsalók voltak; de nem kellett sok idő, hogy valaki egy eltűnt egyén ügyével találjon meg. Valaki mindig eltűnik az Alvárosban.

 

Egy ilyen ügy során találkoztam Vele. Igazság Vándora. Tabaxik és a hülye neveik. Izmos oroszlán, nagy sörény, a szokásos sztereotípia. Ő is ezt gondolta rólam és nem fogta vissza magát abban, hogy ezt éreztesse is. Megkérdőjelezte a jelenlétem jogosságát a helyszínen. Én megkérdőjeleztem az intelligenciáját. Mondanom sem kell, szerelem volt az első látásra. Vagy legalábbis valami hasonló.

 

A pszihológusok valószínűleg sokat csámcsognának azon, amit mondok, de van valami kifejezetten erotikus egy férfiban, aki (egy kis szerencséve ugyan), de képes legyűrni egyetlen ütéssel. Ki gondolta volna, hogy paplovag? Kibaszott világító ököl.

 

A kihallgató szobábam tértem magamhoz. Hiába a mágikus gyógyítás, ha egyszer kiütnek, utána egy darabig még fáj mindened. Hosszan elbeszélgettünk. Aztán hangosan kiabáltunk. Egy ponton megaragadta a kabátomat és felrángatott a székből, hiába voltak hátra bilincselve a kezeim. Nem tudom, melyikünk mozdult először. Egyik pillanatban még le akartuk tépni egymás fejét, a másikban már egymás pofájában volt a nyelvünk. Remélem senki nem nézett be, mert nem hallotuk volna meg. Szerencsére a hangok nem voltak megkülönböztethetőek attól, mintha összevert volna.

 

Úgy tűnt nem volt komolyabb következménye számára - további ügyekben újra és újra összefutottunk. Néha segítettünk egymásnak, de általában ütköztek mind a módszereink, mind az, hogy kinek próbálunk segíteni valójában. Hamar elterjedt a híre, hogy ha mi összefutunk, akkor annak kiabálás és gyakran verekedés a vége. Hamar rájöttem, hogy mikor kell elhajolni. Vagy lelépni.

 

Csak akkor voltunk együtt, amikor úgy tehettünk, mintha mások lennénk. Sikátorok, mocskos hotelek, autók hátulja. Utána egyikünk se beszélt róla - valamelyikünknek mindig nagyon fontos dolga akadt és mennie kellett. Egyszer-kétszer majdnem rákérdeztünk... valamire, de végül mindketten gyávák voltunk. És azok is vagyunk.

 

Itt tartok most. Vegetálok, ügyeket oldok meg és közben próbálok nem meghalni. Meglepően jól bírom mind az ütéseket, mind a golyókat, mind a tűzlabdákat, mind kiderült. Kíváncsi leszek, meddig tart a szerencsém. Úgy érzemvalami közeledik. Valami nagy.

[Fálen]

Légynek érzi magát a pók, aki saját hálójába akad? Inkább csak balféknek. Szálem óriás, pókszerű teste bénán ficánkolt egy helyben, amivel csak azt érte el, hogy arccal is hozzáragadt a szövethez. Körbenézve a vastag, ragacsos szálú pókháló terült el alatta -és körülötte-, egészen a fekete űrbe nyúlva. Megint részegen járta az árnyakat?

 

Magát és más hibáztatását félretette egy későbbi időpontra, és elkezdett fókuszálni. Még mielőtt felhozta volna szemei elé a a Logrus jelét, hogy egy kicsit kevesebb frusztrációval és több alkohollal teli árnyba húzhassa magát, hirtelen egy rezzenést érzékelt , ami végighullámozott a hálón. Hunyorogva a távolba nézett, próbált valamit találni a végtelenben. Valami szörny közeleg? Egy fénycsóva lobbant fel, majd kezdett el közeledni, növekedni egyre gyorsabban. Hiába volt távol még tőle, már-már érezte az égő háló bűzét, habár lehet ezt csak a képzelete éreztette vele, amin egyre inkább eluralkodott az aggodalom.

 

A környezete egyre forróbb kezdett lenni, és a sötét horizont helyét sarki-fényszerű csóvák kezdték dominálni. Maga előtt rekordidő alatt felhozta a Logrus kaotikus formáját, majd a láthatatlan csápjaival kapálózni kezdett egy árny után. Hűvös... barátságos... nem, elég ha csak nem élő infernó ez az új árny. Onnan tovább kereshet. Amint tágította a lehetőségein, a láthatatlan árnyhorgászásra használt csápja  megfeszül, és egyfajta fordított horgászatként, berántja magát az új világba. Zuhanás érzése, majd hirtelen...

 

 

Szálem verejtéktől ázottan ébred Új Luxor-i lakása ágyában. Teste emberszerű, egy sakál farok és egy pár fül kivételével. Hosszú fekete haja Meduzát imitálva minden létező kenődött az éjjeli kalandja után. Egy pár másodpercbe telik míg ráébred otthon van. Ugh, rémálom?

 

– Kleo: Húzd fel a sötétítőt.– válaszul egy hűvös, hamis barátságosságot tettető robothang köszön neki jó-reggelt, majd lassan felhúzza az egész ágy melletti üvegfal sötétítőjét, a hajnali modern városképét fedve fel számára a magasból. Egy-két percig bámulja az obeliszk felhőkarcolókat majd a zuhany felé indul.

 

– Ugh, lehet ideje otthagyni ezt az álcát.–  mormogja, rémálmát egyik lehetséges indokra fogva  a sok közül. Mi más lehet? A Sablon közelsége? Zavarja, hogy Logrusz használók laknak nem messze tőle?  Még ha ez is lenne a helyzet, ő kifejezetten örül, hogy a családja nem találhat itt rá, mert bármi veszélyekkel bír a közeli Sablon, bármilyen kellemetlenségeket okoz, ezek mind háttérbe szorultak számára, hisz nem kellett ismét családjával találkoznia. "Csak még pár száz év és kihalnak" mondogatta magának reménykedve, ismerve az ottani politikát. Lehet, hogy csak sokat evett az este.

 

Az időzített zuhany hideg vize hirtelen elállt, ezzel kidobva őt a merengéséből. Felöltözött fehér és arany motoros ruhájába, elvette a fekete sisakját, vigyorgott az épület liftjének kamerájába, majd garázsba érve felszállt a motorra.

 

A reggel friss, üdítő levegője pofán csapta, és jobbal felébresztette mint bármelyik itteni, zaccal teli kávé tette volna. A hajnali üres forgalmat kihasználva kigyorsított a városból, majd a folyó zöldje mentén haladva kb. egy óráig hajtott a biztonságosnál gyorsabban. Érezte, vagy beképzelte, hogy a valódi formája egyre inkább ki-kivánkozik. Végre egy parkszerű pihenőnél félreállt. Levetkőzött, ruháját a motorja tárolójába hányva, elindult az erdőbe vezető útvonalon. Az első száz méter után minden új lépés egy extra lábbal ért földet. Egy-kettő ijesztő ropogó hangot hallatott a teste, amint kinőttek belőle az új végtagok, teste elkezdett tornyosulni. Potroha nőtt, majd felvette az egyedi színeit és mintáját. Mostanában elhanyagolta ezt az alakját, annak ellenére, hogy ez az ő eredeti formája.

 

Egyszerűen csak nem illett a városi életbe! Több heti hanyagolás után, most terapeutikus hatással bírt, pláne egy ilyen éjszaka után. Felmászott egy elhagyatott kilátó tetejére, testét a korláttal rejtve -nem mintha törődött volna a bujkálással. Kevesen járnak erre és nem ő fogja megbánni,  ha észreveszik-. Egy nagyot fújva magából, élvezve a szabadságot amit ez a teste adott neki hideg, majd láthatatlan csápját kinyújtva, elkezd sörért kaparászni a végtelen szomszédos árnyakban.

Csatolt fájl:

•  Salem.jpg   78,99K   0 Letöltések:

Szerkesztve Fálen által: 22 február 2019 - 20:31

[Mofi]

Albira/24/Human/Female

A történteket talán a gyermekek rajzai adják vissza a leginkább. Ők így dolgozzák fel az eseményeket. A rajzokon keresztül. Ők legalább a valóságot ábrázolják, amit láttak, amit átéltek. A média, a televízió, bármi, ahonnan a tömegek tájékozódnak, ők nem ezt teszik. Nem tették sohasem. Az invázió előtt sem.

 

Én már nem voltam gyerek, amikor azok megérkeztek. Apám tudta, már évek óta tudta, hogy jönni fognak. Amikor leszálltak a gépek, semmi nem olyan volt, mint a filmekben. Nem volt ünnepélyes fogadás, nem volt felvonuló sereg és nem volt ellenállás. Minden úgy történt, olyan gyorsan, mintha az egészet valaki előre megrendezte volna, és nekünk, embereknek csak statiszta szerep jutott ebben a rendezésben.

 

Ő persze ezt is előre látta. Nekem ugyan csak későn sikerült megértenem a meséit, az őrületét, ahogy a rokonok néha nevezték, amikor sikerült egy egy családi összejövetelen nekünk is megjelennünk. Ritkán sikerült. A legtöbbször távol maradtunk ezektől az eseményektől, sokszor kontinensnyi távolságba, ugyanis apám őrülete éppen valami dzsungelbe, régi piramisba, romvárosba, vagy poros könyvtárba vezetett minket. Én élveztem ezeket az utazásokat, ám ahogy egyre idősebb lettem, egyre kevésbé éreztem a vakáció jellegét, és egyre inkább megértettem, hogy mennyi minden áll azon, hogy sikerül-e neki véghez vinnie a terveit, és bizonyítania az idegenek létezését, és azt, hogy már nagyon közel vannak.

 

Tizenkettő voltam, amikor ez a nagyon közel már mindenki számára egyértelművé vállt. Azt mondták, hogy a hatalmas kavarodásban számos család szakadt el egymástól. Azt mondták, hogy nincs értelme a kutatásnak, mert azon a helyen semmi nem maradhatott életben. Mindannyian hazudtak. Hazudnak a mai napig. Tudom, hogy ők vitték el. Nem, nem az idegenek. Nem ők voltak az igazi veszély, és ez a tudás az, ami miatt nekem is menekülnöm kell.

 

Amilyen gyorsan elindult az invázió, olyan gyorsan ért véget. Nem kellett a bolygó összefogása. Nem kellett a szuperhatalmak fegyvereinek együttes ereje. Semmi nem kellett, csak pár hős, akik tudták, hogy miként kell felvenni a harcot a megszállókkal szemben, a saját eszközeikkel. Mindig is éltek közöttünk hősök. Mindig is ezek a hősök irányították a tömeg gondolkodását, ez azonban most teljesen más volt. Azon a napon a világunknak új vezetői lettek. Megmentették a bolygónkat. Mindenki imádta őket. Én tudtam, hogy ők azok, akikről apám annyit beszélt. Ők azok az idegenek, akik eljöttek, és mi önként vonultunk igába az irányításuk alá.

 

Eleinte nem próbáltam elrejtőzni. Azt gondoltam, ha már minden az övék, nem fognak nagy jelentőséget tulajdonítani annak, ha egyvalaki a milliárdok közül nem élteti őket minden egyes gondolatával. Apám nyomdokaiba lépve folytattam a kutatásait, bár semmim nem maradt azokon a meséken kívül, amelyek által bár megpróbált megvédeni a vállát nyomó tudástól, mégis megosztotta velem azokat az információmorzsákat, amik alapján elindulhattam.

 

Nem kellett sok idő, hogy átérezzem, milyen is az, ha mindenki furcsállón néz az irányodba, vagy éppen félre, és összesúgnak a hátad mögött. Nem volt már érdemes az idegeneket kutatni, hiszen végérvényesen győzelmet arattunk felettük. Voltak akik már azt tervezték, hogy a világunk revansot vesz, és mi indulunk meghódítani a galaxist. A Vezetők persze eleinte kielégítették az emberek bosszú iránti vágyát, és meg is kezdődtek az építkezések, ám teljesen egyértelmű volt, hogy ezeket direkt lassítják. Nem a bosszú volt a céljuk.

 

Évek teltek el így. A világunkban béke honolt, és most először, nem volt szükség az ellenségre. Most először nem volt háború, nem volt nélkülözés. A Hősök előtt nem voltak akadályok, sem lokális, sem globális méretekben. Megszűntek a határok. Önként, ünnepélyesen semmisítettük meg a fegyvereinket, amellyel a fajunk csak évezredeken át egymást irtotta. Megszűntek a betegségek. Megszűnt a nyomor. Megszűnt minden negatívum a világban, és ezzel együtt a vágy is a bosszúra. A vágy a fejlődésre, ami a jobb életet hozhatná meg, hiszen minden tökéletes volt. Egy tökéletes, boldog utópiában éltünk, amit a Hősök hoztak el számunkra, a Megszállók technológiájának kihasználásával.

 

Csak én tudtam, hogy a Hősök és a Megszállók semmiben nem különböznek egymástól.

 

Tudtam, hogy innen már csak előre van út. Előre kell menekülni. Fogalmam sem volt, hogy mit terveznek velünk, de én akartam lenni az első, aki megtudja. Amikor elkezdték a toborzást, elsőként jelentkeztem a feladatra.

Szerkesztve Mofi által: 24 február 2019 - 14:08

[Miststalker]

- Valami szekta - vélekedett a vékony, fémes hang a vonal másik végén - ígérgetnek fűt-fát, hatalmat meg idegeneket. Na nem azért hívlak mert szerintem spirituális megújulásra van szükséged, hanem mert azt susogták a levelek, hogy közük van az eltűnésekhez. Megadom a címet, de aztán ennyi volt! Többszörösen letörlesztettem az adósságom.

Az események ezek után rohamos sebességgel, és gyanús zökkenőmentességgel követték egymást. Egy sor unalmas szeminárium, bemutatkozás, beszélgetés. De mintha az ezekből levont következtetések mind a papírkosárban landoltak volna, úgy landolt a vonatjegy Murgal asztalán.

 

-----=====★=====-----

 

A jelentkezők közül tízből kilencet azonnal szanáltak. A maradékot egy sor vizsgálatnak vetették alá, kisregényt írtak mindegyikük egészségi és pszichológiai állapotáról. Amilyen sokat kérdeztek, annyira keveset mondtak a nagy készülődés céljáról, így egy sor pletyka kapott szárnyra, egyik vadabb mint a másik. A sötétített ablakú, acélszínű különvonat, amire a kiválasztottakat terelték, válaszokkal kecsegtette Albirát.

 

-----=====★=====-----

 

Ismét az álom. Salem hálója árnyak sokaságát terítette be, óvatosan puhatalódzva - ilyen közel a Sablonhoz nehéz volt megtalálni a réseket amiken át lehet bújtatni a Logrusz csápjait, és ha túl sokat, túl gyorsan szőne be, csak úgy mint egy jó háztartásban, a ház ura jönne a partvissal és ő kezdhetne mindent elölről.

Pedzegetés. Mint egy kétségbeesett rovar, úgy ficánkolt egy jel a világokat átszövő hálózaton keresztül. Majd még egy, majd megint egy újabb. Valakik az árnyakat járták, ami nem lett volna önmagában különös, de ezek az utazások koordináltan történtek, és egy pontban végződtek. Dühös darázsként vergődött egy sablonközeli árny a nagy felhajtás miatt, egész addig amíg a szál el nem pattant, és a háló össze nem omlott.

Valami történt odaát. És Salem nem hagyhatta szó nélkül a betolakodókat a hátsó kertben.

 

-----=====★=====-----

 

Ba-dumm, ba-dumm. Ba-dumm, ba-dumm. A vonat a városból kiérve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatolt, és a szokásos megállásoknak nyoma sem volt, semmilyen expressz vagy inter-city nem állta a szerelvény útját. A korai óra ellenére gyorsan besötétedett, és gomolygó felhők fedték el a csillagokat. Az ablakokat vadul verte az elemek dühe, esővel, hóval, jégzáporral, de odabent kellemes meleg volt, fényáradat, és izgatott csevegés. A fülkékben kisebb csoportok verődtek össze és vitatták meg hitüket, elméleteiket, céljaikat, mintha mind leendő lottónyertesek lettek volna, és csak a csekkátadó ceremóniára kellett volna kiutazniuk.

A hangosbemondóban egy kedves hölgy tájékoztatta az utasokat, hogy a vonat forgalmi okokból állt meg. Odakint továbbra is tombolt a vihar, és az állomás lámpáinak gyér fényében ismeretlen fák göcsörtös tagjai vetettek kusza árnyékokat. Pár perc, és nagy zökkenés rázta meg a szerelvényt, és hamarosan ismét útnak indult, immár két kocsival gazdagabban.

 

-----=====★=====-----

 

A Logrusszal utazni nem egy hatalmas művészet, bár ezzel sok használója valószínűleg nem értene egyet. Megfelelő fogás kérdése a megfelelő árnyon, és onnantól már gyerekjáték - csak idő és alaposság kérdése. Elkapni valamit ami az árnyak között suhan ellenben, na az valódi teljesítmény. Cselesen és gyorsan kell a csápokat vezetni, és még akkor sem garantált a siker; senki nem hányta volna Salem szemére, ha egy kis önelégöltség töltötte el, miután egy hányingerkeltő rántással egy hangosan robogó szerelvény aprócska vécéjébe gyömöszölte magát.

 

-----=====★=====-----

 

A hosszú, egyhangú út egy idő után megkordította a gyomrot, és az a szóbeszéd járta, hogy ebédlőkocsi is fut valahol elöl. A két szűkösebb, csupa műanyag leghátsó kocsi után felüdülés volt a sor tágasabb fülkés utazókocsi, amik az üveg, szálcsiszolt alumínium, és színes mintás üléshuzatok pompájában díszelegtek. Hasonló stílusban volt dekorálva az étkezőkocsi is; a vagon teljes szélességét kihasználták a kis asztalokkal, székekkel, és az egyik végben elhelyezett L alakú pulttal.

A legkülönfélébb alakok fogyasztották italaikat, szendvicseiket, kis csoportokban társalogva; beszélgetésük zaját egy hagyományos, bakelitlemezes wurlitzer festette alá könnyed dallamokkal. A pultos, egy testes pandaféleség, méretét meghazudtoló módon sürgött vendég, hűtőszekrény, és sörcsap között. Egy beagle úriember (sokgombos mellény és óralánc, meg minden) épp egy elegáns agár hölgynek tette a szépet, szemmel láthatólag sikertelenül; egy asztallal odébb egy másik kutyaféle valami próbált egy fiatal ember srácnak lelkesen elmagyarázni valamit, hasonló eredményességgel. Mellettük egy meglehetősen nyeszlett demi farkas hallgatózott, és többször is kinyitotta kis agyarakkal díszített száját hogy közbeszóljon, de minden esetben feladta idő előtt. Egy túl sok lábú taur az ablakon bámult kifelé, bár a vihar miatt vajmi keveset lehetett látni - épületek sziluettje, erdők, holdfény, hatalmas árny az égen, lovasok? Az eső és hó játéka odakint vad árnyakat rajzolt ki, csak hogy egy szempillantás alatt szerte is foszoljanak. A gyülekezet természetes pézsmája, parfüm, a dohányfüst, és a fűtés égett szaga mellett még volt valami a levegőben: feszültség.

[Cerbie]

Mindig az az átkozott eső. Miért nem lehet egy nyomozást egyszer - csak egyetlen egyszer kellemes, nyári időben végigcsinálni? Még egyszer végignéztem a jegyzeteimen. Az elején csak az egyszerű dolgok voltak láthatók - honnan, merre mentünk, valószínűleg merre felé haladtunk (nem kellett volna megállnunk egy városnál lassan? Vagy elmentünk mellettük?). Ami érdekesebb volt, azok a gyors megfigyeléseim a velem együtt utazókról.

 

Pandaren: pultos. Nagy eséllyel beépített. Szemmel tartani.

 

Kutyák: Fura lények. Szintén gnollok vagy valami más? Csoport tagjai, leendő szekta-tagok. Lehet várják őket otthon, lehet veszélyesek.

 

Ember: Fiatal, valószínűleg fegyvertelen. Prioritás megtudni ki ő, honnan jött.

 

Kentaur: Ritkán utaznak vonattal, valószeínűleg eső zavarta fel. Érdekes.

 

Vérfarkas: Nyeszlett, de egyértelmű. Lehet, hogy bőrjáró. Kétes kontrol. Ezüst golyó.

 

Ez utóbbit be is karikáztam - csak a biztonság kedvéért. Mindig van nálam, de csak egy tárra elegendő. Életmentő, viszont egy havi fizetésedet simán ellőhetet vele. Megéri a befektetést, de nem tudom nagy adagokban venni, ha enni is akarok.

 

De ami most a legfontosabb? Beépülni. Egy magamfajtánál furán jön ki, ha nincs egy pohár a kezemben. Így aztán a bár pult felé veszem az utam. Magam felé intem a pandát és csak annyira hangosan beszélek, hogy lehetőleg csak ő hallja.

- Gyümölcslevet. Grépfruitot, ha van.

Igen, nevethetsz. Szerinted miért kérem halkan? De nem iszok alkoholt - azok után nem, ami történt. Sosem szerettem az édeset sem - valami keserűre van szükségem, valami, ami emlékeztet arra, hogy élek.

- És mit lehet itt enni? - teszem hozzá már kicsit hangosabban, ahogy körbepillantok - próbálom a figyelmemet a többi utason tartani.

 

A vonat zakatolása egy bomba ketyegésére emlékeztet.

Szerkesztve Cerbie által: 25 február 2019 - 06:48

[Fálen]

Szálem már-már megkönnyebbült, amikor talált ismét egy új, ismeretlen célpontot, amit utálhat, amire gondjait foghatta. Nem egészen tudta, hogy mire vadászik, de reménykedett, hogy valódi alakja elég lesz. Erősebb volt és élesebb volt elméje is, vagy csak az ellenfelei ijedtek meg tőle és emiatt kevesebb ellenállást mutattak. Az évtizednyi árnyélet talán elbizakodottá tette, elfelejtette, hogy szülein kívül bárki más képes lenne akadályt okozni neki.

 

Érkezés után megbánás volt az első dolog, amit érzett. Fájdalom a második. Nevetséges módon sikerült begyömöszölje idétlen testét egy nem drider méretű vécébe. Szerencséjére üres volt érkezése előtt. A vonat zúgása fedezte a ropogó ízületei és csontjainak kakofóniáját. Pár perc múlva ismét a megszokott demi sakál alakjában ült a porcelán trónon, meztelenül, zúzódásait dörzsölve. Gyorsan bezárta az ajtót és lehúzta az ablakot résnyire, hogy kiláthasson. Hamar be is csukta a hideg és a vihar miatt.

 

Nem tudta milyen ruha illene az árnyba, az ablakon sajnos nem kapott sok új információt, így a vonat vécéjén kívül sok másról nem tudott, de szüksége volt gyorsan valamire. Nem akart sok időt pazarolni itt a szobában. Láthatatlan Logrus csápjait ismét kivetette az árnyakba, hogy elinduljanak ruhát és fegyvert szerezni neki. Aránylag hamar sikerült előkerítenie a fehér-arany kissé egzotikus motoros bőrdzsekijét. Jó a szél ellen, jó a hidegben és jól érzi magát benne. Még egy-két perc és felöltözött, miközben kikiabált az ajtón dörömbölőkre.

 

– Épp szarok, seggfej!

 

Dzsekiben elrejtett néhány pár dobókést, nem akart se védtelen se feltűnő lenni. Lehúzta a WC-t, hogy ne legyen feltűnő a sok itt töltött idő, majd kicsapta az ajtót és étkezőkocsi felé vette útját, hisz már egy jó ideje nem evett semmi rendeset. Ideje összekötni a kellemeset a hasznossal.

[Mofi]

Röviden és gyorsan válaszoltam az összes kérdésükre. Őszintén. Nem volt értelme hazudni, és nem lett volna értelme csapdát keresni sem. Nem volt csapda. Felette álltak az ilyen pitiáner csapdáknak. Tudták, hogy ki vagyok, és azt is tudták, hogy miért vagyok itt. A kérdéseket mindössze azért tették fel, mert a többségben ez a tudás félelmet keltett volna, még most is. Örömmel adtak át minden irányítást a Hősöknek az egész életük felett, az egész bolygónk felett, de az apró kis magánügyeiket még mindig szerették megtartani maguknak.

 

Nem ismerhették a részletesebb céljaimat, ugyanis a céljaimat akkor még én sem ismertem. Nem voltak. Nem azért voltam ott, hogy harcoljak ellenük. Értelmetlen lett volna ellenük harcolni. Felesleges erőfeszítés és lehetetlen küldetés. Egy célom volt, hogy megtudjam a miértekre a választ. Csakhogy kérdéseim sem voltak igazán. Főleg nem nekik, akiket elém küldtek. Mégis érdeklődnöm kellett. Egyszerű kérdéseket, amelyeket bárki feltett volna abban a helyzetben, ám hamar beláttam, hogy ha valamit meg is tudok, az nem akkor és ott fog megtörténni.

 

A vonat ablakán bámultam ki az esőbe. Még esik. Még a bolygón vagyunk. Ezt akarják velünk elhitetni. A kezemmel rátapintottam az üvegre, hogy érzem-e a kintről áradó hideget. Közelebb hajoltam, mintha csak ki akarnék bámulni a sötétségbe. Tökéletes szimuláció. Még a leheletem is nyomot hagy az ablakon. Nem is vártam mást.

 

Még egy utolsó pillantást vetettem a mobilomra, mielőtt visszacsúsztattam a kabátom zsebébe. Talán valamire még jó lesz, de tudtam, használni már nem fogom. Ügyelnek arra, hogy blokkoljanak minden jelet. A kezem lejjebb csúszott a farzsebemig. A zsebkés nem volt rejtve, mégsem vették el. Nem félnek.

 

Körbetekintettem a kocsiban a különböző szerzeteken. Már most megdőlt az otthoniak egy tévhite. Nem vagyunk kiválasztottak. Az idegenek tervében csak a kirakós egy darabja vagyunk. Ők pedig, az útitársaim, ugyanúgy rabok, ahogyan mi mindannyian. Vajon tudják? Vajon azokat hozták el a különböző galaxisokból, akik már tudják? Kétlem. Jó ideig csak csöndesen szemléltem őket, de mindegyik civilizáltnak, sőt, némelyik felismerhetőnek tűnt, ahogyan a beszédük is tisztán érthető volt. Értelmetlen, mégis egyértelmű bizonyíték.

 

Sokan talán rettegnének az éhségtől. Rettegnének a mérgezéstől. Rettegnének az üldözéstől. Én nem üldözve voltam. Én fogoly voltam, csak éppen szabadon. Mind a gyomrom által, mind pedig a kíváncsiságtól vezérelve indultam el a büfékocsi irányába, amikor már sikerült megszoknom a számtalan furcsa lény jelenlétét. Elhaladva mellettük igyekeztem óvatosan, látszólag véletlenül hozzáérni egy-egy bundás vagy pikkelyes jelenlévőhöz. Igaziak. Legalább is olyannyira azok, mint én magam vagyok.

 

A pulthoz érve csöndesen várakoztam, amíg a mackó kiszolgálta a hiénát, majd próbálván határozottságot erőltetni a hangomra, ami elég nehezen ment a két hatalmas bestia mellett, megszólaltam.

 

– Én is enni szeretnék valamit... legyen szíves.

Szerkesztve Mofi által: 25 február 2019 - 11:01

[Cerbie]

Ember, lány. Huszas éveiben. Fél, de próbálja rejteni. Önvédelmi fegyver. (kés?) Potenciális áldozat.

 

Ezek a szavak kerültek később bele a jegyzetfüzetembe. De még nem - túl feltűnő lenne csak úgy nekiállni jegyzetelni. Inkább elejtettem felé egy fog nélküli mosolyt - tudom, hogy az emberek kevésbé élvezik a fogaim látványát.

 

- Ön is... megvilágosodni jött? - kérdeztem a tőlem legbarátságosabbnak hangzó módon.

 

Az emberek - főleg azok, akik nem hordanak magunkál nagy puskát vagy kardod vagy könyvet - sokszor belesétálnak az ilyen helyzetekbe. Új-Chicágóban is sokan voltak, bár inkább odafent - a lentiek zsebtolvajok, béránc-mágusok és társaik voltak. Ez a lány ... nő egyiknek sem tűnt. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy alábecsülöm. Hiszen mindenki gyanús.

[Mofi]

Nyeltem egy nagyot, és odafordítottam a tekintetemet a hiénára. Nem tőle féltem, tudtam, hogy ő is áldozat, ám azt, hogy olyasvalakivel beszélek, akinek a fajtáját eddig csak véres húscafatok felett láttam vihogva civakodni a természetfilmekben, azt nehéz volt levetkőzni. Akkor is, ha a Hősök érkezésével még az állatok között is megszűnt az erőszak. Talán örültem is, hogy ez a ragadozó még igazinak néz ki, még akkor is, ha beszél. Különben is, az idegenek kapcsán nem kell félni az előítéletektől, főleg akkor nem, ha azok ennyire szembetűnőek.

 

A fegyvert nem rejtettem, de nem is igyekeztem szem előtt tartani, így kiszúrhatta ugyan, de semmi fenyegetőre nem utalt a jelenléte. Egyszerű vadászkés, amelyért már mindenki furcsán nézett ugyan rám otthon, hiszen nem volt többé szükség fegyverekre, de elvenni soha senki nem vette el. Nem is próbálta.

 

Megpróbáltam rá visszamosolyogni, ami nem nagyon sikerült, egészen addig, amíg meg nem szólalt. Megszólalását ugyanis egy megkönnyebbült sóhaj, majd egy valóban hálás mosoly követte, valamint egy bólintás.

 

– Igen. Azt hiszem nevezhetjük így is.

 

Körbetekintettem a társaságon, és egyre biztosabb lettem abban, hogy mindannyian önként sétáltunk bele az egérfogóba.

 

– Ahogy itt mindenki, ha jól sejtem. Ránk is fér...

 

A végét már csak dünnyögve tettem hozzá, tekintetemet a mackó felé irányítva, hiszen talán ő lehet az egyik beavatott, vagy éppen olyasvalaki, aki kevesebbet tud, mint mi. Bárhogyan is, mindenképpen jobban járt.

[Fálen]

Kicsit megnyugodott amikor látta, hogy mennyire  változatosak az ittlévők. Nem kell álcáján változtatni. 

 

Per pillanat csak az étel járt a fejében. Amint belépett az étkezőkocsiba és megcsapta a vegyes illat az orrát és ráébredt, hogy mennyire éhes is volt. Körbenézett az arcokon, fenyegetést, vagy esetleg az egésznek a forrását keresve. Mindenki árnybélinek tűnt első ránézésre. Míg nem volt semmi gondja velük, ellentétben sok rokonságával akik nem is voltak hajlandóak elismerni létezésüket, nem azért volt itt, hogy velük szórakozzon. Demi sakálként lökdösődve odament a bárpulthoz, beülve egy ember és egy gnoll közé a bárszékre, ami körül éppen álltak. 

 

- Hé panda, adj valami ehetőt, lehetőleg ne bambusz-t. Valami sört is mellé - kérte türelmetlenül. Volt egy rövid szünet, majd elmosolyodott és egy teljesen új, kedves hangszínben hozzátette - És egy kávét kis tejjel. 

[Miststalker]

Eltartott egy darabig, amíg a nagydarab panda a következő rendelésekhez ért, mert előbb nyugodt hangon el kellett magyaráznia egy magas hölgynek, hogy ő abból dolgozik ami a pult mögött van, és nem szolgálhat egzotikus alapanyagokkal. Verejtékét egy virágmintás kendővel törölgetve, de kedélyes mosollyal fordult ezek után a pult mellet várakozókhoz; első ránézésre nem hatotta meg sem az ember, sem a hiéna, sem a demi.

- Citrust tudok adni, és - egy mozdulattal benyúlt a pult alatti hűtőbe, és nagy mancsa egy pár előre csomagolt, közepesen gusztusos szendvicset ejtett a pultra - Ezekkel szolgálhatok.

Szálem tolakodását és faji alapú megjegyzéseit fel sem véve biccentett felé, elővett még egy szendvicset, beröffentette a presszógépet, majd a csapot kezdte el bűvölni, az aranysárga italt óvatosan eresztvén egy magas, kecses pohárba. A helyiség általános szagkavalkádjához nemsokára a frissen főtt kávé illata csatlakozott, mindenki elé került a maga rendelése, és a pultos már a legújabb türelmetlen vendéget szolgálta ki. Ha a megfigyelés volt ittlétének célja, nem igazán tette nyilvánvalóvá.

 

Az étkezőkocsiban eközben tovább folyt az élet. Mondatfoszlányok, szótöredékek jutottak csak át az általános zsivajon és a zene ütemei között.

- ...méterről tíz pontot lövök...

- ...vonaton ülünk, és az ESP hihetetlen neked?...

- ...ez a vacak, lehetne friss...

[Cerbie]

Mindent megtettem, hogy füleljek a körülöttem zajló beszélgetésekre - már amennyire egy ilyen zakatoló, teli vonatkocsiban lehetséges. Nem volt egyszerű, főleg amikor ez az... illető beült közém és az ember közé.

 

Vérállat II. Farkas? Aljegyzet: kell több ezüst golyó

 

Elfog vele menni az összes pénz, amit itt szerzek. Eh, annyi baj legyen. Talán még van pár instant tiszta valamelyik szekrényben otthon.

 

- Jó lesz. - mondom a pandarennek, mielőtt jobb kezemmel a szendvicsért nyúlok és rágcsálni kezdem. Csalódás izű. Pedig reménykedtem, hogy meg fogok lepődni.

- És ön? - kérdem a (feltehetőleg) bőrjárótól mellettem. - Megvilágosodást keres vagy csak bemenekült az eső elől? - mondom egy lágy nevetéssel. Még én sem megoldani, hogy őszintének hangozzon.

Szerkesztve Cerbie által: 25 február 2019 - 14:27

[Mofi]

Nem sokban lehettem biztos, de abban igen, hogy nem tartozom semmivel. Igaz, vicces lett volna, ha a pénz eltörlése után, amire nyilvánvalóan már nem volt szükség, lévén mindenünk megvolt, most a saját területükön ismét fizetnünk kellene, de nem így történt.

 

A szendvics túlságosan is szendvics jellege meglepett. Illetve nem is az, hogy én ezt kaptam, hanem az, hogy a mellettem ülő két alak, az imént becsatlakozó fura kutyával együtt is ezt kapta. Úgy hittem, hogy ügyelnek arra majd, hogy legalább valamelyest a kinézetüknek és vélhetően étrendjüknek megfelelően szolgálják ki őket. Nem csak én gondoltam így, hiszen a farkas még meg is jegyezte, mennyire nem elkötelezett a bambusz iránt. Ezen a végeredményen még inkább elmosolyodtam, picit annak is örülvén, hogy a közénk tolakodó illető valószínűleg sem erre számított.

 

Felemeltem a szendvicset és beleszagoltam a levegőbe. Régen ettem ilyet. Ilyen egyszerűt. Ilyen e világit. Ezek a furcsaságok sokkal inkább felkeltették az érdeklődésemet, mint a körülöttem zajló beszélgetések. Nem tudtam semmiképpen sem összerakni a szálakat, és ez örömmel töltött el. Kissé hátradőlve haraptam bele a kenyérbe, biccentéssel kívánva jó étvágyat két asztaltársamnak.

 

Semminek sincs értelme. Jó úton járok.

[Fálen]

A mosoly lehervadt arcáról. Egy árnyokon átszelő vonat, valószínűleg Sablon használatával, és képtelenek voltak azt a kényelmet megadni maguknak, hogy ne legyen friss, helyben sült kaja. Ezt is az árnyakból kell összeszedje menet közben? Elfogad ő is egy szendvicset és gyümölcs levet. Legalább a kávénak jó illata van.

 

Egy pillanatba telik  amíg felfogja, hogy hozzá beszélnek. Nem szokott hozzá, hogy önözik. 

- Eh? - kérdez vissza a kávéscsészéje alól. Ránéz a száraz ruhájára, a kinti időjárásra, majd rávágja. - Eső. Miért, ti itt mind ilyen szektások vagytok? - mutat körbe lágyan mutatóujjával. Farka, ami ruhái alól kilógott unottan lóbálódott egyik oldalról a másikra.

Szerkesztve Fálen által: 25 február 2019 - 15:53

[Cerbie]

Az ember nem szólal meg. Várható volt - inkább nem akarja felhívni magára a figyelmet. Így nem fogom megtudni a nevét. Legalábbis nem az igazit. Ennyi vérszomjas állat között valószínűleg nem is lenne bölcs döntés.

 

Egy pillanatra megáll bennem az ütő. 'Ilyen szektások'? Ez a vérlény vagy nagyon bátor vagy nagyon buta - legrosszabb esetben mindkettő. Konkurencia? Mindannyiun érdekében remélem, hogy nem.

- Halkabban...! - csitítom a tőlem telhető legnyugodtabbanak ható hangon, természetesen suttogva. Mikor egy mélyen dörmögő hiéna vagy, ez nehezen megy. - Vannak itt olyanok, akik nem szívesen neveznék így magukat. Lehetsz akármilyen golyóálló, sokan vannak. - Teszem hozzá és remélem, hogy megérti a célzást. Közben végigmérem mégegyszer. Furcsa farkas. Eleinte csak kölyöknek néztem, de valójában eléggé sajátságos a mintázata. Vajon valami félvér azokkal a kutya-lényekkel? Az emberek szeretnek mindennel keresztezni ami két lábon jár. És néha olyannal is, ami többön.

[Mofi]

Amíg bele nem haraptam a szendvicsbe, észre sem vettem igazán, hogy milyen éhes is voltam. Elgondolkodtam ugyan egy pillanatra azon, hogy mennyire is lehetek mohó állatokkal körülvéve. A gondolat érdekes volt ugyan, ám levetkőzni az emberséget, miközben a vadállatok megtartják a sajátjukat körülötted, elég furcsa lenne. Erőt vettem magamon, és csak csöndben, az elfeledett emlékeket ízlelve, szolidan tömtem magamba a szendvicset. Otthon már csak tökéletes állagú, tökéletes ízű, tökéletes tálalású ételeket fogyasztott mindenki. Olyanokat, amik olyan ízűek voltak, amit éppen megkívántál.

 

Újra visszahajoltam az asztalhoz, és kíváncsian hallgattam a két ismeretlen beszélgetését. Megvilágosodás? Szekta? Golyóálló farkasok? Most már nem csak arról nem volt fogalmam, hogy mi folyik körülöttem, de már a közvetlen közelemben zajló beszélgetést sem értettem, ami viszont addigi tudásom szerint nem volt megrendezett, ez pedig már valóban elkezdte furkálni az oldalamat. A hiéna azonban láthatóan többet tudott, vagy legalább is többet vélt tudni a körülöttünk álldogáló alakokról, mint én magam, így tehát az utolsó falat lenyelése után, megpróbálván elnyomni a csuklást, amit a szendvics túl gyors elfogyasztása okozott, én is megszólaltam.

 

– Elnézést, de... kik is pontosan?

 

Tettem fel a kérdést, visszautalván az olyanokra, majd kissé könyörgő tekintettel a pandára pillantottam, és a farkas előtt kitöltött sörre, ha pedig elég közel volt, akkor én is rendeltem magamnak egyet.