Forgotten Histories
Snun Emzamekok, azaz Snun Lenggőcsípő, Usnuk, az északi szergál birodalmának egy alighanem feledésbe merült tagja lett volna, ha élete nem vesz egy különös fordulót. A számolatlan félállati fajok egy képviselőjeként, a hegyi kecskék inteligens, két lábon járó fajának tagjaként a szergál krónikások az életének jó részét említésre méltónak sem találták, ahogy a keleti telelpüléseiknen élő többi szolgát sem.
Erre a hozállásra remek példa többek közt, hogy a közeli Amukarenet, a legkeletebbre található település lakosságának nagyobb része nem szergál, hanem tünde, és "törpepapagáj-folk" szolga. De azt igazán csak a helyiek és a ritka látogatók tudnák. A birodalmi írnokok ha valaha említenék őket, alighanem egy lapon szerepelnének a szergálok húsúkért és tejükért tartott lovaival.
Nem csoda hát, hogy majdhogy semmi sem maradt Snun életének nagyobb részéről, s csak saját emlékvéseteiből tudni, hogy exotikus táncosként tengette a 151-edik évig az életét. Eredetileg alighanem az említett tündékhez, és papgájfolkokhoz hasonlóan munkára tervezték fogni őt és törzsét akikről nem tudni hogy önként hajtottak fejet védelemért, vagy egy portyázás zsákmányaként hurcolták be őket a vadonból. Snun is csak homályosan emlékezett, szülei nevét sem tudta felidézni, s azaddig az élete a uraival szembeni engedelmességről, s az ő szórakoztatásukról szólt.
Oxastmusar, vagy Brimknower -t építése óta a balsors kerülgette. Holdhorrorok és trollok támadtak rá több ízben, míg végül Ostri Gilflare, "a lángok bélyege" titulusú sárkány a földel nem tette egyenlővé három évtizeddel az alapítása után.
Snun -t a települést újjáépítő expedíció hozta magával, az efféle expedíciók oly gyakori problémás nemek közti aránya miatt. Ahogy a neve is sugallta, a hideg estéken táncával és társaságával szórakoztatandó a magányos hím szergálokat.
Dancer.jpg 68,49K
0 Letöltések:
Azonban az újjátelepülés után ahogy a nemek aránya javult, majd egyenest megfordult, a jelenlétét az új élenjáró nemkívánatosnak találta.
Legyenek azonban bármennyire is vérszomjasak az északi szergálok időnként, a hű szolgákkal szembeni nyílt kegyetlenkedés még náluk sem volt elfogadott. Snunnak hát a kezébe nyomtak egy pajzsot és egy sosem létezett lovasság lovaslándzsáját. (A szegálok lovai túlontúl kis termetüek és nyughatatlanok voltak hogy egy felnőtt szergál rajtuk lovagoljon, ezért kocsihúzáson többre nem voltak alkalmasok, s az Usnuki lovasság csak egy régóta dédelgetett álom maradt.)
S ezzel a tényleges harcra alig alkalmas felszereléssel küldték ki a vadonba, hogy tegye hasznossá magát, s ne térjen vissza amíg nem szerzett nevet magának.
Snun hát megszeppenten és választás híján maradva indult kalndozni. A legtöbb amit elmondhatott, hogy a tél ellenére túlélt. (Technikailag ősz volt, de itt északon az évszakok váltakozása inkább úgy nézett ki hogy a 12-ből 9 hónap az egymást érő hóviharos tél, 3 pedig a cuppogó, mikor az olvadó hó mocsárrá változtatta a vidéket és meggyőzött mindenkit, hogy majd csak jövőre költöznek délre.) Mivel a hó alól ehetőt nem sikerült előásnia, megtanult egyet-s mást a saját emésztéséről, a vadászatról, s hogy növényevő ősök ellenére, jómaga ki tudott bélkülni a húsevéssel, különösen az éhalál szélén.
A fegyverét is mielőbb lecserélte egy baltára, mivel a túlontúl hosszú lándzsa amit kapott legfeljebb csőrkutyán rohamozó goblinok elleni csoportos akcióra lett volna jó, vadászezköznek még csapnivalóbb volt mint közelharcra, s közelharcra annyira sem volt alkalmas mintha egy létrával próbálta volna agyoncsapni az ellenfeleit.
Bejárta a másik települést amit el tudott érni, Amukarenetet, de munkát igazán nem talált sehol. Csupán a helyi vezető családfájáról tanult meg pár dolgot, s azt az életre szóló leckét, hogy a nemesség rokoni kapcsolataira ne kérdezzen rá a jövőben.
wincest.JPG 37,05K
0 Letöltések:
Kalandozónak való feladat nem akadt, pontosabban semmi olyasmi ami nem csupán bonyolult módja lett volna az öngyilkosságnak. Visszatért Oxastmusarba. Reményei szerint legalább az ismerős, korábbi urai közt talál valakit, aki tud egy kobold táborról, vagy banditákról akikkel még elbírna kis szerencsével. Az is felmerült benne, hogy talán visszakérheti magát a korábbi pozíciójába táncosnak. A vadonban való bóklászás után az unatkozó szergál hímek ágyai egyre hivogatóbb nosztalgiával bírtak.
S itt történt az az esemény, amivel végül is kiérdemelte, hogy bekerüljön a szergál krónikások véseteibe. Miután hiábavalóan végigjárta Oxastmusar utcáit, a települést körülvevő földeken talákozott Utukoguval, Oxastmusar élenjárójával, aki lényegében kidobta. Talán mert meglepte mikor megpróbálta megszólítani, talán mert úgy vette, ha száműzött valakit, az vissza ne merjen térni, Utukogu Snura támadt. Snun többször is megpróbállta leállítani a feldühödött élenjárót, de a szavaira választ nem kapott.
Ami viszont feltűnt neki, hogy Utukogu nem viselt fegyvert, ami azt illeti, még ruhát sem. Északi szergálok esetében ez nem volt oly meglepő, a dús bundájuk gyakran elég volt, s nem létezett igazán olyan hogy fegyvertelen szergál, hacsak le nem vágták az összes karmuk és raktak rájuk szájkosarat. Az élenjáró azonban vagy meghibbant, vagy csúnyán elszámolta magát. Mikor Snun megunta, hogy történetesen előnyös pozíciója, és addig meglehetősen impresszív kitérései - A több évi táncnak úgy tűnik más haszna is volt. - ellenére ő könyörögjön kegyelemért, csapásra emelte a baltáját.
Néhány újabb kitérés és ellentámadás után sikeresen eltörte az élenjáró lábát. De az még fél lábon ugrállva, vagy épp a földön feküdve is veszett dühvel támadt. Mintha meg sem hallotta volt Snun kérlelését, hogy hagyják abba. A táncos lánynak elszaladnia sem sikerült, valahogy fél lábon is beérte őt a hibbant szergál, hogy lecsapó karmok és agyarak elől kelljen megint ugrállnia. Ez volt az a pont, ahol Snunnak végképp elege lett. Bűntudatát lerázva, pár célzott Baltacsapással betörte a még a hóban pofára bukottan is felé acsargó Utuk koponyáját.
Percek múltán, a vért törölgetve és kifújva magát ébredt rá, mi is történt lényegében.
Az élenjáró rezidenciája felé vette az irányt, hogy közölje a rossz hírt az őrséggel. Készen, hogyha kell, szedje a patáit. Csupán remélni tudta, hogy hisznek nekii, megértik és megbocsájtanak. Talán csak szolga volt, s utóbb kidobták, de a helyiek az egyetlen családja voltak, Oxastmusar az egyetlen otthona, akik közé, és ahová tartozott.
Meglepődve tapasztalta, hogy az őrség nem kapta lándzsavégre. Mi több, mikor közölte a tényállást, az első őr félelemmel tekintett rá. Majd eszébe jutott az Usnuki szokásjog. Az északi szergálok szabályai a hatalom öröklésére, a rituális párbajok. Mindaz amiben része nem volt szolgaként, de épp eléggé megtanulta hogyan működik ez szergálok közt. S ő kiűzetése óta, technikailag szabad tagja volt Usnuk nemzetségeinek.
Torz, gonoszkás vigyor ült ki a képére. Kikiáltotta az új kormnyzati csoportnak a "véres kecskét", s annak fejének, s egyenlőre egyetlen tagjának önmagát. (A fránya őrök nem voltak hajlandóak csatlakozni elsőre.) S ezennel önmagát Oxastmusar új élenjárójának.
Snun.JPG 55,04K
0 Letöltések:
Ezzel kezdődött hát Snun Emzamekok uralkodása Oxastmusar felett.
Persze a hozzá hűséget esküdni nem hajlandó őrség, a település csöppet sem rózsás történelme és gazdaság izolációja inkább jelentettek fejfájást minthogy örömét lelte volna benne. De ha már szert tett kis hatalomra, ki szándékozta élvezni, legalább pár éjszaka erejéig a neki tetsző korábbi mestereivel, csak ezúttal kissé más felállásban. Majd ha már kiszórakozta magát, agyagtáblát és vésőt hozatott. Ideje volt hogy valaki tegyen valamit Oxastmusar és Amukarenet kétségbeejtő pozíciójáról. Valami jobb megoldást, minthogy időnként valami szerencsétlen mancsába nyomjanak egy fegyvert és kiküldik trolleleségnek.
Szerkesztve Muzolf által: 16 április 2019 - 10:41